Szülinap helyett

    Udaipur. Valahogy ez jut az eszembe legtöbbször. Lehet, hogy azért, mert ez volt legmesszebb mindentől. Udaipur-Agra 675 km (és vagy 14 óra) de mi "csak Ajmerből jöttünk egy hátizsákos futás után. Rendkívül koszos ajmeri pályaudvaron kívül nem láttunk mást a városból. Azt hiszem elegünk lett Indiából, abból, hogy ahová nézel szemét, por és nyomor. Phuskar kiverte a fejünkből ezt a beidegzést és visszatért a varázs amit valójában kerestünk. Amerre elláttam a vonat ablakából, mindenhol bozótos síkság látszódott. Néha egy egy ház, azok is csak akkor, ha éppen világosban utaztunk, mert közvilágítás nem nagyon volt sehol. Volt amikor arra ébredtem, hogy zöld fűszerillat lepi el a fülkét, ami kintről jön. Furcsák vagyunk. Fehérek, idegenek. Valami űrbéli nyelvet beszélünk és furcsán nézünk egymásra, sőt megérintjük egymást. Ez annyira érdekes tevékenység, hogy egyszerre 10 telefon került elő és készítették a videókat, vagy a képeket. Vajon hová kerültek azok a képek? Lehet, hogy egyszer utána lehet keresni, valamiféle arcfelismerő programmal. 

   Este 11 óra 2012 március 10 szombat. Ajmertől csak 4 óra volt az út dél felé. Elhatároztuk, hogy riksát nem szeretnénk, csak taxit. Sötét volt, a levegő lehűlt, egy idegen helyen, jobb a taxi. Elleptek az emberek, hiába szerettünk volna taxit, azt mondta a fiú, hogy ebben a városban nincs. A legkülönlegesebb riksa volt. Nem volt csomagok tárolására alkalmas rekesz a hátuljában, mert egy hatalmas hangszóró foglalta azt el. A fiú megpróbált beszélgetni velünk, de hamar feladta. Már az első, kérdés után, hogy honnan jöttünk kiakadt azt mondta, hogy olyan, hogy Hungary nem létezik. A második kérdése az volt, hogy szeretjük é a zenét, de szerintem a választ már nem várta meg, maximumra vette a hangerőt és bömböltette a zenét, közben a gázpedált is tövig nyomta. Kapaszkodtunk.. Egymásba. Néha a hátizsákok után kaptunk, hogy ki ne boruljanak. Az volt az érzésem, hogy felfele megyünk, sokat nagyon kanyargott alattunk az út. Elkövettem azt a hibát is, hogy lenéztem. Nem tudom hogyan sikerült kikerülni annak a fiúnak azt a rengeteg kátyút, de ha abban a tempóban egyet kifogunk akkor bizonyára felborultunk volna. A szálloda tulajdonosnője meg is jegyezte, hogy az a fiú nem normális és a metakommunikációjából arra is következtettem, hogy valami anyagot is használ. Amúgy a tulajból semmit sem értettem. Tudom, nem jó az angolom és a szövegértésem is csapnivaló, de tényleg egy szavát sem értettem.

   Szerettem, volna, ha a belvárosban szállunk meg. Azért, hogy ne kelljen túlságosan sokat gyalogolni, na meg azért, hogy közel legyünk a Pichola tóhoz. Először a Hotel Lake Shore-ba foglaltam, de utazásunk előtt pár nappal gyalázatos képeket tettek fel a netre, annak állapotáról, ezért inkább gyorsan kerestem egy másik szállást. Hotel  Udaigarh a címben pedig feltüntetve: Behind Jagdish Temple. Odataláltunk. Se tó csak egy keskeny utca, aminek a végén egy háztömb helyén tehenek legelték le a maradék falevelet egy fáról.

    A hotel amúgy feltűnik John Madden, Marigold Hotel című filmjében, amelyet 2013-ban 2 Golden Globe és egy BAFTA díjra jelölték. A történet nem erről a hotelről szól, de ide ebbe az udaipuri hotelbe mennek akkor, amikor az öreg fickót eltemetik. Amúgy a film nyugdíjasokról szól, akik Indiában töltik a hátralévő éveket, mert Angliánál sokkal olcsóbb a hely. A sors furcsa fintora, hogy kb. a második napon, de az is lehet, hogy mindjárt az elsőn amikor is éttermet kerestünk akkor találkoztunk Marika nénivel aki éppen egy körutazáson vett részt és pont nyugdíjas volt ő is. Az utcaszinten enni nem jó. A por és a kipufogógőz, az utcákon bomló hulladék szaga (még akkor is ha Udaipur az átlagosnál sokkal tisztább helynek bizonyult) nem túl étvágygerjesztő. Ezért és na persze a kilátásért a tetőkön elhelyezkedő éttermekben a legjobb enni. A pékség feletti étterem volt az. Sokat mentünk felfelé. A körfolyosó közepén egy vaskos kötél jött fentről lefelé amely alul egy kosárban végződött. Ezen küldik fel a pékségből, ha valaki éppen kókuszgolyót rendel. Pár nappal később a kis pékség üvegszekrényében a kakaóscsigák mellett egy csótányt pillantottam meg. Indiában minden élet fontos. még a csótányé is. Szóval rengeteget gyalogoltunk felfelé. Utána emlegetted, hogy be kellett volna kukkantani egy két nyitvamaradt szobába, hogy vajon azok milyenek. A tetőre felérve lenyűgöző panoráma tárult elénk. A Pichola tó az ő úszó palotáival, a maharana palotája, pár hindu templom és a rajtuk ugrándozó majmok és a másik irányban elterülő város, ha messzire néztünk, talán az elhagyatott Monszun palotát is lehetett látni, de ebben nem lennék olyan biztos. Szóval ezen a helyen találkoztunk Marika nénivel, aki Ausztráliába disszidált 56-ban és azóta ott él. Ő szólított meg, a következőképpen: "Ti tudtok magyarul?" mire a válaszom az volt, hogy szinte csak úgy tudunk. A körutazása ha jól emlékszem 6 hetes volt és mindenhol járt hozzá teljes ellátás is. Ő azért maradt le a mai étkezésről és jött el inkább egy étterembe, mert már iszonyatosan unta a vegetáriánus kajákat és mindenféleképpen csirkét szeretett volna enni. Én a helyében nem tettem volna, mert az előző napokban láttuk, hogyan tartják a csirkéket. Szóval jóízűen befalt vagy 6 csirkecombot és nagyon örült, hogy végre magyarul beszélgethetett. (vele még kétszer találkoztunk).

    Ahogy baktattunk fel az Udaigarh hotel lépcsőin felfelé a szálloda egyik alkalmazottja hozta a hátizsákodat baksis reményében, de ez még nem lett volna elég hozzá, két tiszta törölköző is kellett, hogy megnyíljon a pénztárcám. Ahogyan lecuccoltunk és éppen a tetőteraszra igyekeztünk volna fel, ahol a medencébe sikeresen beleléptél, ott a folyosón hallottuk és utána láttuk is a tüzijátékot. Igen az ablakból a tetőteraszról látni lehetett a tavat az úszó palotákat kivilágítva és a tüzijátékot amit a tavi vacsora része volt.

     Udaipur kedves volt hozzánk és mi is hozzá. Nyugalom és teljesség és szépség. Ez Udaipur.