Uzsgyi, már mentünk is másik hotelt keresni. A Grand Hotel Plaza-ban megnéztünk egy második emeleti szobát, ahová gyönyörűen besütött a nap, tiszta volt és a csapból meleg víz is folyt. A recepción lealkudta a Zoli 2000 rupcsira a szállást (/éj), és egy rettentő koszos, valahavolt fehér inget viselő alkalmazott elirányított a Bikaner Sweet Corner-be, ami egy édesség bolt, ahol lehet sós péksüteményszerűségeket is kapni.
Lehet, hogy az előző bejegyzéseiből az derült ki, hogy végig-finnyogtam a három hetet, de ez koránt sem volt így. Amikor arra vártunk, hogy a központi kasszánál a bácsi zsetont váltson nekünk, mert abban a pultban csak azt fogadnak el (gondolom még a kísértést is el akarták kerülni az üzletvezetők, hogy a dolgozók pénz közelbe kerüljenek) a már előkészített dobozos kóláinkkal játszott, nyomogatta a tetejét, pöckölgette, kicsit elmaszatolta rajta a légyszarokat a pultos csávó, na itt már nem voltam annyira éhes.
Ezek csak a régi beidegződések voltak még itthonról, hogy kezet tudunk mosni evés előtt és, hogy tiszta fehérbe öltözött jóságos nagymama arcú pékárus nénik, szalvétával adják a friss sajtos rolót a kezünkbe vagy, hogy rózsaszín ruhás angyalok a cukrászda csupa üveg és tükör világában higiénikus celofánon keresztül fogják meg a sütimet azzal a kecses kacsójukkal.
Sokat sétáltunk. Nem volt járda, de bátran bevállaltuk a közlekedést a szlalomozó riksások és autók között. A harmadik hét végére tudtuk, hogy nagy valószínűséggel nem fognak elütni, és ha egy jármű kettő centiméterre húz el mellettünk, az nem azt jelenti, hogy ki akar nyírni bennünket, mert sápadt arcunk látványa gátolja kedvenc istenét az aznapi reinkarnációjában.
Mivel közeledett első vonat utunk elhatároztuk, hogy elsétálunk az Old Delhi pályaudvarra és megnézzük érvényesek-e egyáltalán az interneten lefoglalt jegyeink illetve így is ki kell-e töltenünk azt a kérdőívet amit minden szerencsétlennek ki kell töltikézni, ha utazni akar. Nem kellett. Mákunkra mindenhol elfogadták a kinyomtatott jegyeket, néha kérték ugyan az útlevelet, néha nem.
Szóval elindultunk a pályaudvarra, ami a térkép szerint nevetségesen közel volt.
Nos, azokon az utcákon fehér ember nem nagyon sétálgatott. Az alacsony egy vagy kétemeletes házak földszintjét mindenhol elfoglalták a boltok, a Bosch gépeket áruló lepukkant kis lyuktól kezdve a Philips cuccokat áruló kicsit nagyobb, de ugyanolyan lepukkant lyukig. Az emeletek néhány helyen bedőlve, csak a malteres tartó gerendák látszanak az elektromos vezetékek kusza dzsungelén keresztül. Rengeteg ember. Mindenki megbámul, a riksában ülők még hátra is fordulnak, hogy tovább legyünk a látóterükben. Sétálunk ezen a romos, hosszú utcán keresztül. Odébb hatalmas ökrök cementtel megpakolt zsákokat húznak a közeli építkezésre. A földön portékájukat mérő árusok a serpenyő egyik oldalába az árut, a másikba rozsda ette csavarokat dobálnak mérés végett. Nem tudjuk eldönteni, hogy az időben utaztunk-e vissza vagy valamilyen posztapokaliptikus álom részei lettünk hirtelen.
Ez utóbbi meggyőződésünket támasztja alá a sok elsorvadt kar és láb, a rengeteg nyomorék. A legtöbb esetben szentül meg voltam győződve, hogy jógáznak. De nem.
Természetesen térkép alapján tájékozódni, ha nincsenek kiírva az utca nevek, szinte lehetetlen. A tapasztalat azt mutatta, ha legalább hat embert megkérdezünk és abból négyen ugyanabba az irányba mutatnak, akkor jó irányba haladunk. Pacifista lévén a fegyveres erők szolgálatában állókat mindig is enyhe ellenérzéssel szemléltem, mintha bármelyik pillanatban ellenem használhatnák a fegyvereiket. Folyamatosan azok a történetek jártak a fejemben, amiket elutazás előtt olvastam, amiben a rendőrök kíméletlenül okoznak maradandó sérülést hindunak, muzulmánnak, bárkinek. A katonák és rendőrök is hatalmas fa husángokkal járnak, amivel elképesztő sérüléseket lehet okozni, ha csak fejbe vernek vele, de ha menekülni próbálsz akkor is hasznos, mert úgy hajítják szaladó lábaid közé, hogy tuti a nagy felületű külső hámszövet vesztés. Szóval a jó kis előítéleteimmel felszerelkezve nem szívesen csevegtem volna velük, de a legtöbbet még is ők segítettek. Nagyon sok helyen megtalálhatóak a városban és mindig segítettek útbaigazítani bennünket (vagyis a Zolit, én túlságosan nyúl voltam). Később rengeteg helyen kínáltak tudatmódosító szereket, amelyekkel egyrészt nem élünk, másrészt még elképzelni sem akartam mi várna ránk egy indiai börtönben.
Megtaláltuk a pályaudvart, majd „levezetésképp” fogtunk egy motoros riksát, akivel elvitettük magunkat a Red Fort-ba. Mikor kigurultunk az állomásról a sofőrünk belebújt egy igencsak koszos szürke ingbe, mivel egyenruha nélkül a rendőrség megbüntetheti.
Én még ilyen közlékeny embereket nem láttam. Folyamatosan tudnak beszélni. Szinte bármiről.
A Red Fort volt az első motozós műemlék. Később megszokjuk, de itt még feszélyezett a nagy ellenőrző apparátus. A maga nemében lenyűgöző volt a vörös homokkőből épült hatalmas erőd.
Itt húzták fel először a nemzeti lobogót, mikor India függetlenné vált. Ez az épület még ma is az erős indiai nemzettudat szimbóluma.
Innen át szerettünk volna sétálni a Jama Masjid (Pénteki Mecset)-hez. Ezen a sétán találkoztunk a bolond riksással. Egyrészt nem mondott árat csak azt hajtogatta folyamatosan –a láthatatlan nyakkendőjét igazgatva- hogy ő egy úriember és a mi boldogságunk az ő boldogsága is. Nem győzött meg, de hagytuk magunkat elvinni a mecsethez. Mindezt úgy, hogy valami szerencsétlen haverját leszállította a riksáról és már karikázott is velünk a cél felé. Tényleg kedves volt, a mecset előtt egy büfénél hagyta a bicajt és elkísért minket a bejárathoz. Itt nem volt belépő, csak a cipő őrző apókának kellett jattolni kifelé (ha meg volt a cipőd). Nekem meg tetőtől talpig befedettnek kellett lennem, így kaptam egy gyönyörű köntöst (amiért szintén jattolni kellett).
Allah házai nem lettek a kedvenc helyeim Indiában. Cipőt levenni, az előírásoknak megfelelően felöltözni, bent pedig egy rakás nagypapakorú pacák méreget morcosan. Mint a keresztény templomokban, csak itt mások a díszletek.
Így hát életemben először sétálok zokniban egy galambszaros téren. Itt még picit feszélyez (naná, hogy később is, de akkor már nem zavar annyira…)
Mecsetből ki, irány a büfé ahol a bolond riksással találkoznunk kellene. Se riksa, se riksás. Kérdezzük a büfést, hogy az emberünkkel mi lett, ő meg mondja, hogy elhúzott valahova. Remek. Lóvé nincs nálunk, csak pár rupi, amit a riksásnak szántunk, de most üccsit veszünk rajta a büféstől meg egy irányt, ahol ATM-et találunk. A megszokott utcakép. Irányba állunk. Sikátor. Most akkor ezen keresztül? Ide inkább ne. Vagy mégis? Nem. Inkább kerülünk. Nagy nehezen, szintén egy sötét sikátorban meg lesz a bankautomata. Végre valami, ami olyan mint otthon. Nem olyan. Először is nem nyeli be a kártyát, mint itthon, csak egy pillanatra kell bedugni és azután kihúzni és már lehet is tranzakciózni. A három hét alatt nem találtunk két, azonos logika alapján működő gépet.
Az utca másik oldalán felfedezünk egy Mekit. Délután három lévén már kicsit éhesek vagyunk. Hamburgerek a zöldségek miatt kilőve, marad a sült krumpli. Visszariksázunk a Main Bazarba. A nemsokára exhotelünk utcájában van egy internet pont, ahol simán eltöltök egy órát a kalandjaink megírásával.
Utána fel a szobába, összecsomagolni és már titplizünk is a következő szállodába. Zoli kicsit kiabál, hogy a kosz meg a zaj miatt nem lehet itt kibírni. Hajnali kettőkor már kiordibálta magát a sitt hordó fickókkal, úgyhogy most nem nagyon erőlteti. A recepción nem értik miért akarunk menni, de visszaadják a maradék éjszakák árát. Itt tudjuk meg, hogy mindent kérni kell, a meleg vizet is. Pont leszarjuk. Megyünk.
Bennem úgy maradt meg ez a nagy, hátizsákosan felpakolt séta a Grand Hotel Plaza-ba, mint egy felszabadító menet. Emlékszem milyen határozott és boldog voltam. Úgy emlékszem ez volt az első alkalom, amikor nem néztem félre az engem bámuló tekintetek elől. Az engem körbefolyó alaktalan, barna massza szétolvadt és már meg tudtam különböztetni az egyes embereket. Ugyanolyan napról napra élő kis szerencsétlenek, mint én csak ők hazai pályán vannak. Budapest elengedett, Delhi befogadott (volna, ha engedjük), de az élet e két városban minőségileg más. Az újfajta mindennapokra adandó válaszreakciókat hihetetlen nehéz volt elsajátítatnunk, ám hozzásegített minket néhány kellemetlen tapasztalat és néhány kellemes csalódás is.
Folyt. Köv.
Szöveg: Briella
Fotók: Vzoo
