A hotel 650 rúpiát kért volna, ha elénk küld egy autót, amíg 180 rupi kettőnknek a metrójegy. Plussz 100 rupcsi életünk első biciklis riksásának, akinek bételtől zölden ragyogó mosolya szerintem életem hátralévő részére elkísér.
Mr Zöldfogú észrevette szerencsétlenkedésünket a metrónál és minden más vetélytársat félrelökve csapott le a nyámnyila turpistákra, akik azt sem tudták merre induljanak. Mivel fogalmunk sem volt az árakról és a százas viteldíj ott kb. egy heti kereset, már pedálozott is velünk árkon-bokron keresztül a Main Bazarbeli Star Hotel Paradise felé, amelynek csak a neve engedett a mennyországra következtetni, minden egyéb a vele átellenben elképzelt helyet idézte.
Szóval egy éjszaka kimaradása után, gondoltuk megpihenünk picit, kicsi szundi és még mindig bőven van időnk egy sétára a környéken. A szoba a dörti-retró fíling jegyében lett berendezve, ami nem lett volna gond ha nem a kukából szedik össze a berendezést, vagy ha legalább kicsit megtisztogatták volna. Az ajtókon és a kapcsolókon elterülő masszív koszt már csak az épület lebontásával együtt lehetett volna eltüntetni. No problem. Három éjszaka. Majd alszunk állva. Meg különben is kit érdekel, amikor itt vagyunk Indiában!
Ühüm. Csak a folyosón átellenben lévő szobát éppen bontják. Alvásról szó sem lehet, hiába van nálunk, előrelátó és csendhez szokott emberként egy-egy pár füldugó. Na jó, délután egy. Estig csavargunk. Nem éppen ideális lelkiállapot kialvatlanul, éhesen és fáradtan Delhinek nekivágni.
Minden irritált. A szagok, a tolakodó emberek, a bámulásuk, a kosz, az átláthatatlan közlekedési szabályok, a járdák hiánya…. Először a Jantar Mantarhoz sétáltunk el, mert ez volt a legközelebb a szállásunkhoz és úgy gondoltuk (a Zoli, mert nekem lövésem sem volt, hogy hol a retekben vagyunk), hogy oda találunk, keresünk egy étteremet utána, hogy kajáljunk, majd szép kényelmesen visszaballagunk a szállodánkba.
Na, az elgondolásaink több sebből véreztek. Először is. Az útikönyves térkép, enyhén szólva is alulmúlta mindazon elvárásokat, amiket egy térképnek tudnia illene.
Természetesen az utcán tanakodtunk, hogy most merre, amikor egy helyi fiatalember felajánlotta a segítségét, „ingyen” és a legközelebbi Tourist Info-ba küldött minket, hogy ott adnak ingyen térképet,
leintett nekünk egy riksást, kialkudott nála 10 rupcsit a fuvarra, beültetett a járgányba minket és egy kis adományt kért a jó tanácsokért. Pénzt nem, de egy bálnás kitűzőt kapott.
A riksás – a Connaguth Palace-n voltunk – körbe vitt minket egy hosszú úton, majd mikor kitett bennünket vettük észre, hogy ha a csávó azt mondja „Hapsikáim, itt egyenesen két perc, kicsit balra megint kettő, az’t ott vagytok.” akkor picit gyorsabb lett volna, de igyekszünk úgy gondolni magunkra, mint akik most három hétig India gazdasági szívén tartották a kezüket és egy kis zsét pumpáltak bele.
Szóval. Térkép, séta, Jantar Mantar. Útközban a tolakodó árusok, riksások és szimpla járókelők kerülgetése. A nagyon tolakodókat könyökkel és térddel is ér kikerülni!
Útközben mindenfélét el akartak adni nekünk, vödörből a salátát, fül-, száj-, köröm- és cipőpucoló szolgáltatást (természetesen ugyanazzal az egy kefével) valamint a személyszállítási szolgáltatást, amely Delhiben annyira fejlett, hogy a lakosság 98 %-a riksásként dolgozik.
Nagyon szégyellem de a Janar Mantarból a legmarkánsabb élményem az, hogy „Jé, mennyi mókus!” Míg a Zoli szebbnél szebb képeket készített én egy padon egyensúlyoztam álom és ébrenlét határán, miközben azon tűnődtem, hogy mi a fészkest keresek itt?
Egy szempontból jó volt a park – mint az összes elkerített és őrzött park vagy múzeum – viszonylagos menedéket adott a kint tomboló káosszal szemben. Az indiaiak nagyon szegények. A belépő jegyek az ilyen helyekre, a helyieknek 5-10 ruppó a külföldieknek 100-250. Nem tudnak kifizetni ennyi pénzt, csak a belépésért. A legtöbb műemléknél azért voltak helyiek, de ők is inkább az ország egyéb részéből ideutazó turisták voltak.
Miután kinézelődtük magunkat, visszasétáltunk a Connaguth Palace-re. Ez három hatalmas kör gyűrűben álló épület, amit még az angolok építettek. Itt vannak a nagy márkák üzletei és éttermek. Ha azt írom, hogy az angolok építették, arra gondoljatok, hogy mindezt falun tették. Mintha egy nagy faluban a városházánál lenne a Meki meg egy két sport bolt, talán egy pizzázó is, az’t nyenyó. Na, ez volt a városközpont. Finom és biztonságos pizza szeleteink elfogyasztása után visszasétáltunk a saját külön ki Paradicsomunkba.
Este hét. Még mindig dolgoznak. Sebaj, fürcsi azután meg csak abba hagyják. (Nem hagyták.)
Zuhanyzás. Az indiaiak nem pocsékolják a vizet. Nem zuhanyoznak. Nagy vödör és egy kis kancsócska, mindez higénikus műanyagból, amelyen látszik a sok ezer fáradt és retkes kéz nyoma, melyek lemosták (többé-kevésbé) magukról a város porát.
Pocsékoltunk. A hideg vizet, mert meleg nem volt. A semminél ezt is többre értékeltük. Ha Indiába utaztok ne felejtsetek el egy paplan huzatot vagy egy vékony hálózsákot is becsomagolni, mert a szállások ágynemű tisztasága hagy némi kívánni valót maga után. A kopácsolás este tízig folytatódott. Majd csend lett. Egészen hajnali kettőig, amikor is elkezdték a sittett lehordani a másodikról. Zoli kiment szétcsapni közöttük, mire megígérték, hogy abbafejezik amit csinálnak, még 10 perc. Ez egy óra lett. Viszont járhattunk volna rosszabbul is, mert a Zoli mesélte, hogy a másik szoba, ami velünk szembe volt, ott egy angol srác lakott, neki még áram sem volt a szobájában. Nagyon sok alkohollal és dohányzással sikerült valahogy átvészelnünk az éjszakát, valamint azzal a hatalmas elhatározással, hogy másnap új hotel után nézünk (Nem úgy új, hogy most építették, mert olyat biztos nem találunk, hanem, ami viszonylag emberi körülményeket kínál egy finnyogó magyar lánynak.)
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése