.

Minden nap.
Szóval a minden nap az nem jó szó, minden egyes kibaszott pillanat. a legjobb szó rá.

फिर भी, मैं किसी को कभी पसंद नहीं! मैं तुम्हें याद आती है!

Hajópalota

Oda szerettem volna eljutni. Tervezgetés tíz év. Eljutottam.
Vannak történetek, amiket ha sokat mesélünk már nem tudjuk eldönteni, hogy valóban megtörténtek, vagy csak kitaláltuk őket.
Most is ott vagyok. Minden pillanatban érzem a por ízét a számban. A bőrömön a fűszerek ahogy a tiéden is.
Most szétárad minden.
Érzem ahogy a sejtjeim szétesnek, egyre közelebb jutok a ponthoz ami egyenlő a semmivel. Nincs tudata. Kvantum. Aztán az egész összeáll. ott ahol abbamaradt. valahol Indiában a tetőteraszon a medencénél ahol sötétben beleléptél.
Valahogy az a por. Az az izgalom. Az az élet.
Kvantumok, sejtek, álljatok össze!
tudattalan tudatosság . kiabálni sincs erőm.
Eljutottam addig ameddig soha sem . Nem félek.
Új Delhi piacain végigsétálni. úgy, hogy oda való vagy. Úgy hogy nem vagy UFÓ. Úgy, hogy
Hiszen nem csinálok mást, csak kiabálok..
Kérlrk, könyörgöm, szóljatok neki
io
vagy suttogjak?

Napok

Hétfő, kedd, szerda, ma csütörtök reggel. Gyaloglás közben rájöttem mit kerestem Indiában. Azt is tudom, hogy megtaláltam. Azt is tudom, hogy visszamegyek.

Szülinap helyett

    Udaipur. Valahogy ez jut az eszembe legtöbbször. Lehet, hogy azért, mert ez volt legmesszebb mindentől. Udaipur-Agra 675 km (és vagy 14 óra) de mi "csak Ajmerből jöttünk egy hátizsákos futás után. Rendkívül koszos ajmeri pályaudvaron kívül nem láttunk mást a városból. Azt hiszem elegünk lett Indiából, abból, hogy ahová nézel szemét, por és nyomor. Phuskar kiverte a fejünkből ezt a beidegzést és visszatért a varázs amit valójában kerestünk. Amerre elláttam a vonat ablakából, mindenhol bozótos síkság látszódott. Néha egy egy ház, azok is csak akkor, ha éppen világosban utaztunk, mert közvilágítás nem nagyon volt sehol. Volt amikor arra ébredtem, hogy zöld fűszerillat lepi el a fülkét, ami kintről jön. Furcsák vagyunk. Fehérek, idegenek. Valami űrbéli nyelvet beszélünk és furcsán nézünk egymásra, sőt megérintjük egymást. Ez annyira érdekes tevékenység, hogy egyszerre 10 telefon került elő és készítették a videókat, vagy a képeket. Vajon hová kerültek azok a képek? Lehet, hogy egyszer utána lehet keresni, valamiféle arcfelismerő programmal. 

   Este 11 óra 2012 március 10 szombat. Ajmertől csak 4 óra volt az út dél felé. Elhatároztuk, hogy riksát nem szeretnénk, csak taxit. Sötét volt, a levegő lehűlt, egy idegen helyen, jobb a taxi. Elleptek az emberek, hiába szerettünk volna taxit, azt mondta a fiú, hogy ebben a városban nincs. A legkülönlegesebb riksa volt. Nem volt csomagok tárolására alkalmas rekesz a hátuljában, mert egy hatalmas hangszóró foglalta azt el. A fiú megpróbált beszélgetni velünk, de hamar feladta. Már az első, kérdés után, hogy honnan jöttünk kiakadt azt mondta, hogy olyan, hogy Hungary nem létezik. A második kérdése az volt, hogy szeretjük é a zenét, de szerintem a választ már nem várta meg, maximumra vette a hangerőt és bömböltette a zenét, közben a gázpedált is tövig nyomta. Kapaszkodtunk.. Egymásba. Néha a hátizsákok után kaptunk, hogy ki ne boruljanak. Az volt az érzésem, hogy felfele megyünk, sokat nagyon kanyargott alattunk az út. Elkövettem azt a hibát is, hogy lenéztem. Nem tudom hogyan sikerült kikerülni annak a fiúnak azt a rengeteg kátyút, de ha abban a tempóban egyet kifogunk akkor bizonyára felborultunk volna. A szálloda tulajdonosnője meg is jegyezte, hogy az a fiú nem normális és a metakommunikációjából arra is következtettem, hogy valami anyagot is használ. Amúgy a tulajból semmit sem értettem. Tudom, nem jó az angolom és a szövegértésem is csapnivaló, de tényleg egy szavát sem értettem.

   Szerettem, volna, ha a belvárosban szállunk meg. Azért, hogy ne kelljen túlságosan sokat gyalogolni, na meg azért, hogy közel legyünk a Pichola tóhoz. Először a Hotel Lake Shore-ba foglaltam, de utazásunk előtt pár nappal gyalázatos képeket tettek fel a netre, annak állapotáról, ezért inkább gyorsan kerestem egy másik szállást. Hotel  Udaigarh a címben pedig feltüntetve: Behind Jagdish Temple. Odataláltunk. Se tó csak egy keskeny utca, aminek a végén egy háztömb helyén tehenek legelték le a maradék falevelet egy fáról.

    A hotel amúgy feltűnik John Madden, Marigold Hotel című filmjében, amelyet 2013-ban 2 Golden Globe és egy BAFTA díjra jelölték. A történet nem erről a hotelről szól, de ide ebbe az udaipuri hotelbe mennek akkor, amikor az öreg fickót eltemetik. Amúgy a film nyugdíjasokról szól, akik Indiában töltik a hátralévő éveket, mert Angliánál sokkal olcsóbb a hely. A sors furcsa fintora, hogy kb. a második napon, de az is lehet, hogy mindjárt az elsőn amikor is éttermet kerestünk akkor találkoztunk Marika nénivel aki éppen egy körutazáson vett részt és pont nyugdíjas volt ő is. Az utcaszinten enni nem jó. A por és a kipufogógőz, az utcákon bomló hulladék szaga (még akkor is ha Udaipur az átlagosnál sokkal tisztább helynek bizonyult) nem túl étvágygerjesztő. Ezért és na persze a kilátásért a tetőkön elhelyezkedő éttermekben a legjobb enni. A pékség feletti étterem volt az. Sokat mentünk felfelé. A körfolyosó közepén egy vaskos kötél jött fentről lefelé amely alul egy kosárban végződött. Ezen küldik fel a pékségből, ha valaki éppen kókuszgolyót rendel. Pár nappal később a kis pékség üvegszekrényében a kakaóscsigák mellett egy csótányt pillantottam meg. Indiában minden élet fontos. még a csótányé is. Szóval rengeteget gyalogoltunk felfelé. Utána emlegetted, hogy be kellett volna kukkantani egy két nyitvamaradt szobába, hogy vajon azok milyenek. A tetőre felérve lenyűgöző panoráma tárult elénk. A Pichola tó az ő úszó palotáival, a maharana palotája, pár hindu templom és a rajtuk ugrándozó majmok és a másik irányban elterülő város, ha messzire néztünk, talán az elhagyatott Monszun palotát is lehetett látni, de ebben nem lennék olyan biztos. Szóval ezen a helyen találkoztunk Marika nénivel, aki Ausztráliába disszidált 56-ban és azóta ott él. Ő szólított meg, a következőképpen: "Ti tudtok magyarul?" mire a válaszom az volt, hogy szinte csak úgy tudunk. A körutazása ha jól emlékszem 6 hetes volt és mindenhol járt hozzá teljes ellátás is. Ő azért maradt le a mai étkezésről és jött el inkább egy étterembe, mert már iszonyatosan unta a vegetáriánus kajákat és mindenféleképpen csirkét szeretett volna enni. Én a helyében nem tettem volna, mert az előző napokban láttuk, hogyan tartják a csirkéket. Szóval jóízűen befalt vagy 6 csirkecombot és nagyon örült, hogy végre magyarul beszélgethetett. (vele még kétszer találkoztunk).

    Ahogy baktattunk fel az Udaigarh hotel lépcsőin felfelé a szálloda egyik alkalmazottja hozta a hátizsákodat baksis reményében, de ez még nem lett volna elég hozzá, két tiszta törölköző is kellett, hogy megnyíljon a pénztárcám. Ahogyan lecuccoltunk és éppen a tetőteraszra igyekeztünk volna fel, ahol a medencébe sikeresen beleléptél, ott a folyosón hallottuk és utána láttuk is a tüzijátékot. Igen az ablakból a tetőteraszról látni lehetett a tavat az úszó palotákat kivilágítva és a tüzijátékot amit a tavi vacsora része volt.

     Udaipur kedves volt hozzánk és mi is hozzá. Nyugalom és teljesség és szépség. Ez Udaipur. 

    

Bevezetés

   Egészen pontosan 2015 november 13-án történt. Nyugalom vett körül, hallottam a csendet. Az a végtelenül mély ellazult érzés cikázott bennem, még akkor is, ha éppen abban a pillanatban nem is értettem, hogyan jutottam el idáig. Egyre többet gondoltam az ébrenlétben Indiára. Debrecenben vagyok, de olyan mint ha Delhi lenne. Az emberek megnéznek és azt kérdezik honnan jöttem. Sehonnan. Egyszerűen itt vagyok és kész. Kihagytam Csitorgarht, pedig a vonat eltolatott addig, sőt vagy 20-30 perces pihenőt tartott. Egész családok szálltak le egy kis újságpapírtölcsérbe csomagolt sültkrumplinak látszó élelemért. Nekünk maradt a keksz, hiszen már csak kb. 4 óra volt hátra. Szóval ezen a helyen van egy erőd amely falai között több ezer ember halt meg. Szellemváros 12 kilométer fallal körbevéve 7 hatalmas kapuval egy 152 méter magas hegygerincen. Az utikönyvek szerint romos épületek tömege amit látni lehet itt, de hát Indiában vagyunk és itt nem mindig tudunk különbséget tenni a rom és a használatban lévő épületek között. Mindig rejteget valami meglepetést, ha nem is a műemlékek de az emberek biztosan. A mai napon éppen 22 fok van ezen a helyen. Emlékszem, amikor az utazásra készültünk, akkor egy évvel korábban nézegettem a hőfokokat és ujjongtam, hogy Rajasthan egy igazán jó hely decemberben vagy éppen márciusban a maga 25 fokaival.

    Ültem az autóban leáll a motor. Olyan volt, mint ha valami bozótos közepén lettem volna. Ebben az időpontban pontosan egy hónapja nincs információm. Majd írok egy könyvet, hogyan vezekeljünk úgy, hogy abba tényleg bele lehessen dögölni címmel. Indiai utunk alatt a kis füzet, amibe írtam nem került elő, így egy valami marad amiből megírhatom, azok azok az érzések amelyek megmaradtak megpróbálom minden idegszálammal előidézni, nem is a történéseket, hanem az érzéseket. Meditációnak tekintem, amelynek mindenki tudja, hogy mi lesz a vége. Hátranéztem, az ablak szilánkokra tört, még előre is jutott belőle. Az autók valahol fent lehettek kb. 3 méterrel magasabban és ellenkező irányban. Lekapcsoltam a lámpát, azt gondoltam, észrevétlen maradhatok addig, amíg eldöntöm, hogy ez most jó így vagy sem. Olyan volt, mint India nem hagyják nyugodtan az embert. Az út felől kb 10 ember rohant felém, kopogtatták az utasoldali ablakot, hogy hol vannak a sérültek. Láttam valakit aki egy elsősegélydobozzal jött és azt mondta, hogy orvos és segít ha kell. Nem nagyon értettem őket. Kiszálltam az utasoldalon, mert a másikon egy rekettyés állta az utamat. Miután látták, hogy egyben vagyok és beszélek, legalább is azt, hogy nincs semmi bajom, elmentek. Nem tudom mi történt. A rendőrautóban a holnapi előadásomra gondoltam, arra, hogy csúnyán összetörtem a kocsit és Indiára, ahol láttunk pár balesetet, köztük halálosat is. Kb. ennyi elbóbiskolsz aztán nyugalom. 

    2000 körül gondoltam először arra, hogy Indiába kellene utazni. Illúziókat kergettem, színekről, illatokról, fényekről, maharajákról, palotákról, a Jamunáról, a Gangeszről, a Taj Mahal szépségéről, száris lányokról, a Jantar Mantarról. Illúziókat kergettem az életről, hogy az nem olyan amilyen, lehet változtatni, lehet jó irányba terelni. Egyetlen hibás döntés, vagy nem döntés megváltoztathat mindent. Valószínűleg elaludtam. Gazdasági totálkár. Amikor kiszedték az árok mélyéről az autót akkor láttam, hogy a tetején is járt, mert ott is be volt horpadva. Szóval megpördültem, mindkét tengely körül. Az autó is. Talán a jobb csuklóm fájt egy kicsit másnap, de ennyi. A karma. Emlékszem személyesen mentem a repülőjegyért. Nyár volt, nem az a fülledt, hanem nagyon is jóleső nyár. Két repülőjegy az ismeretlenbe amire mindig is vágytam. Gyalogoltam XIII-V-XIII. A készülődés része volt. A gyaloglás. Árpád híd, Margit sziget, a cipőkig és vissza 37,5 fokban, Buda augusztushuszadikán, mindegy csak gyalog, hogy bírjuk a tempót, a meleget, a tömeget. Pl, Józsefváros piac, ahol a raktárak mögött vágták a csirkét és Bosh ütvefúró mellett neonszínekben pompázó világító Krisztus és felfújható gumimikulást is lehet kapni. (tisztára mint  a Zöld sárkány gyermekei-ben) Csak ugye a tömeg miatt! Na meg azért, hogy szokja a lábunk a cipőt, ami rendkívül hasznos egy porrallepte országban. 

    Nem tudtunk felkészülni Indiára. Azt gondoltuk, de nem. 

Másodszorra sokkal könnyebb lesz.

folyt.köv.